Cirkusz a köbön

Most elszámolok.
Nőben a férfi: 0-1
Tízet érek, mondanád,
ha kérdezném, de
nem teszem: 1-0.

Csak éjszaka járok busszal,
nappal metró, aluljáró.
A haladás mindig esetleges.
Az arcom rázkódik az üvegen,
bérletek vesznek körül
és megtett utak.
Mindenki elhallgat.
Az aszfalton kijelölt vonalak
mutatják az utat,
ne tudja senki, hová
megyünk.

András azonnal ajtót nyitott a csöngetésre és vigyorogva betessékelte Évát.

- Na mi van Baba? Pasi-para?- kérdezte a férfi baráti gúnnyal. Andráshoz, amolyan csont és bőr, szöveg és morfémák, hangzók és ajkak, de valahogy mégis, őszinte természet lévén, bátran fordulhatott az ember, ha egy kis vigasztalásra volt szüksége.

- Hoztam vodkát.- felelte Éva egy pillanatra eleresztve mosolyát, amikor besétált a barlangszerű, szűk előszobába. Lehuppant a nappaliban elterpeszkedő bőrkanapéra és körülnézett. A helyiség tágas és világos volt, a majd öt méteres belmagasság ellehetetlenített volna mindenféle szekrényt, vagy nagyobb bútordarabot, így a tárgyak a padló gravitációs mezőjének fogságában maradtak. A talajmenti világ, azonban színes és érdekes volt. Képek, könyvek, puha, szőrős szőnyegek, függöny helyett falikárpitok, súlyos kanapé és fotel, csupa fa és bőr.

- Csupa fa és bőr. Meleg és meztelen. Még mindig nem tudom felfogni, hogy egy pasi, hogyan lehet képes így berendezni a lakását. – András behűtött poharakat és ásványvizet hozott a konyhából egy kis tálcán, letette a dohányzóasztalra, töltött és leült a fotelbe, Évával szemben. Felhajtották az első felest, majd András várakozó tekintettel Évára nézett.

- Ne nézz így rám. Nincs semmi. – Ekkor Éva érezte, hogy a hüvelyéből kis, nyilalló fájdalom kíséretében folyadék távozik. Gondolatban azonnal megszületett a diagnózis: akut hüvelygyulladás. Egy nemi úton terjedő, trichomonas nevű egysejtű okozza, tünetei: szúró hüvelyi fájdalom, zöldes-sárgás váladék, amelynek erős halszaga van. Kezelés nélkül megállíthatatlanul szétterjed a testben, megfertőzi a méhet, a petevezetőkön át a petefészkeket, meddőséget okoz, majd tovább a húgycsövet, a húgyhólyagot, egyre elviselhetetlenebb fájdalmakat okozva, átveszi az uralmat a test felett, a beteg öntudatlanná válik. Férfiaknál általában nem okoz tüneteket.

- Nem panaszkodni jöttem. Inkább mesélj, mi van veled? – A hüvelyben észlelhető apró tűszúrások kényelmetlen mocorgást váltottak ki Évából, aminek következtében a mosoly, amely eddig töretlenül sugárzott, lassan vicsorgássá vált. Amikor Éva megsejtette, hogy arca több ezer izmát már nem képes kontrollálni, hagyta a mosolyt, jöjjön, aminek jönnie kell és inkább hüvelyizmaira igyekezett koncentrálni.

- Mi van veled? Jól vagy? – kérdezte András és töltött egy újabb kör vodkát.

- Semmi, semmi, itt vagyok. – Felhajtották az italt, Éva azonban túl hevesen próbálta meginni a felest. A teste a hirtelen ingerre köhögéssel válaszolt, emiatt azonban újabb adag váladék távozott hüvelyéből. Miután sikerült összerendeznie sima és harántcsíkolt izmait, megszólalt:

- Ádám. Megint összevesztünk. Illetve nem is vesztünk össze, csak megbántott. Illetve nem bántott meg, csak szakítottunk.

- És ez most végleges? – kérdezte András és átült Éva mellé a kanapéra.

- Hát én minden szakításunkról azt hittem, hogy végleges. De mivel megcsalt, gondolom, ezt már nem lehet visszacsinálni.

- Kivel csalt meg?- András közelebb húzódott.

- Az előző barátnőjével. Az „Ex-évával”.- András éppen időben húzódott még egy kicsit közelebb Évához és e jól koreografált mozdulat következményeként könnyedén megölelhette a nőt. Vigasztalóan megsimította szőke haját, majd az ölelésből kibontakozva megkérdezte:

- Hozzak valamit? Töltsek még?- Éva bólintott, lekuporodott a kanapé mellé a szőnyegre és észrevétlenül, titokban, tépkedni kezdte a szőröket. Apró, kemény galacsinokká gyúrta őket ujjaival, szinte mámoros önfeledtségben, mint kisdedként, amire nem emlékezhetett. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy ez a tépés és gyúrás a fonálkészítés mozdulataihoz hasonlít, és milyen jó is lenne a sok-sok kusza szöszből egészen hosszú, erős szálat sodorni, amiből aztán új ruhát, takarót, szőnyeget lehetne szőni, bármit, amit csak akar az ember.  

Felhajtotta a vodkát – bugyit kell cserélnem – gondolta.

Idővel minden megfeszül,
elveszti a korok rugalmasságát és köhögni kezd.
Először a hangok változnak meg.
A hörgők görcse aztán füstös
ráncokat rajzol a testre,
szürkére festi az ujjakat, napokat, a tintát a papíron.
Reggelente körberajzolom magam,
a testem az emlékezet körvonala.
A melltartóm barázdát vág a bőrömbe,
újra, írás.
A fehér kréta karcol,
gödröket ás, mint egy katona:
a fény megütközik a falon, ahogy
lassan megszokom magam.

A telefon mindig félrekapcsol,
ha én hívlak,
csak sercegést lehet hallani,
néha valaki dúdol.
A munkatárs jelentkezik,
gombokat rendel a távolsághoz.
Idegenségem a hallgatás,
nincs mondatom,
amit beékelhetnék
a kagyló réseibe.

A macskám elhidegült tőlem.
Nem kapar kanapét, almot, ajtót.
Ha enni adok neki
idegen tálba csepegtetek
egy kusza csomónak mártást, húst.
Le kellene rövidíteni a sétáimat,
mert idézhető lettem, mint egy szellem.
Ha megkarmol, nem vérzik a lábam:
esténként szárazra nyalom a konzerveket.

Egy ideje már csak Ő
beszélt. Tág pupillák, sötét tükrök.
Ijedtek voltak a szemei.
Nem értettem, mit mondott.
Talán a hangzavar miatt,
talán túl közel volt a szája, hogy halljam
a suttogását.
A meleg, vizes levegőben mindent szétzilált
a közegellenállás.
Szorosan ült velem szemben, a combját
a combom közé bújtatta,
a helyét kereste folyton
valahol a bőrömön.