Idővel minden megfeszül,
elveszti a korok rugalmasságát és köhögni kezd.
Először a hangok változnak meg.
A hörgők görcse aztán füstös
ráncokat rajzol a testre,
szürkére festi az ujjakat, napokat, a tintát a papíron.
Reggelente körberajzolom magam,
a testem az emlékezet körvonala.
A melltartóm barázdát vág a bőrömbe,
újra, írás.
A fehér kréta karcol,
gödröket ás, mint egy katona:
a fény megütközik a falon, ahogy
lassan megszokom magam.
Nőidő
2013.11.18. 22:28 | pszeudoniké | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://cirkusz-a-kobon.blog.hu/api/trackback/id/tr335643138
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
